Galgagyörki történetek

A nevek eredete..

„A nevek alapján a falu lakóit 3 nemzethez, valamint a cigány kisebbséghez sorolhatjuk.

Német eredetű családnevek:

Koczman, Lanczinger, Melczer, Paulus, Rell, Roncz, Zeman, Zemen, Wilhelm

Magyar eredetű családnevek:

Adámi, Budai, Király, Kossuth, Kovács, Kurucz, Mecseki, Madarász, Molnár, Szalai, Szűcs, Varga

E nevek közül több már az 1728-as regnicoláris /országos/ összeírásban előfordul.

Cigány családnevek:

Oláh, Pikács, Radics,

Ők telepedtek le a múlt század elején elsőként a faluban.

Szlovák eredetű családneveket 1934-es kézzel írott földrendezési iratokból, a kitelepültek névsorából és a jelenkori adatokból sikerült kigyűjteni. E nevek 50 %-a ma is élő vezetéknév a faluban.

Szlovák eredetű családnevek:

Babinecz, Brusznyiczki, Brhlík, Danis, Hrabovszki, Hrkaj, Hrmo, Kamenszki, Kapuszta, Kiszely, Klenovszki, Kosinár, Laluska, Lauko, Lipták, Malina, Matejcsok, Mráz, Nemecz, Pancsuska, Pavko, Pazsiczki, Petrík, Pleva, Ponyiczki, Strbák, Strihovanecz, Stvorec, Styevko, Szlifka, Szokol, Szuhánszki, Szvák, Tedás, Trhaj, Zsofinyecz, Viczián”

A munka…

A lakóházak száma az 1881. évi népszámlálás szerint: 115. A földbirtokos családok pedig 5 úrilakot építettek Galgagyörkön. A kúriák körüli munkákra a faluból fogadtak szolgákat szolgálókat. Az elemi iskolát /4, később 6 osztályt/ elhagyó lányok – 12-14 évesen – többen itt kerestek kenyeret. Mindenféle házimunkát végeztettek velük: takarítást, mosást, konyhai kisegítést gyermekek felvigyázását.

„Amikor befejeztem a hat osztályt, már akkor elmentem szolgálni. Laktak itt földbirtokos urak, én a Kálnoky Bedő Béláéknál voltam, 12 éves kortól, 16 éves koromig, egészen addig, amíg férjhez mentem 1939. október 23-án. Én ott már pénzért dolgoztam. Pontosan 15 pengő volt egy hónapra a fizetésem. Jól éreztem ott magam, jókat ettem. Megtanultam becsületesen, tisztán végezni a dolgomat. Erre szívesen emlékszem, és még a fiatalságomra. Az volt a legjobb.”

Az idősebbek lehettek szobalányok, vagy segítők a konyhán a szakácsnő mellett.

A fiúk ugyanígy szolgálhattak, mint kocsisok, kertészek, aratók vagy mindenesek a birtokosoknál.

„Az apámék közvetlen a kastély kertje mellett laktak. A Kálnoky nagyságos úr azt mondta nagyapámnak, hogy a 4 fia közül adjon egyet hozzájuk szolgálni. Így került oda apám. Kálnokyné nagyságos asszony a Vác melletti Máriaudvarról származott. Az volt a birtokuk. Marx Ida volt a lánykori neve. Szóval a nagyságos asszony szinte fiaként bánt az apámmal. Kertészkedett, felügyelt a méhesre, a jégveremből kiadta a húsokat a konyhára. A verembe télen, amikor a Galga befagyott kocsiszámra hordták a csákányokkal tört jeget. Több ilyen verem is volt a faluban, minden uraságnak külön.”

„Amikor kitavaszodott, mentünk szántani árpa, zab és bükköny alá. Aztán eke után, barázdába ültettük a kukoricát, babot, tököt. Az ökrök maguktól mentek a „borozdán”, mert úgy voltak tanítva. A búzát, amit már ősszel elvetettek, tavasszal boronálták. A borona kökényágakból volt készítve. Azzal egyengették a földet, hogy ne legyen rögös. Amikor a kukorica kikelt, ekézni mentünk. A gyerekek vezették az ökröt vagy lovat elől, az apa meg az ekét /ekécskét tartotta, és így kapálták a földet a sorok között. A gyerekek minden munkából kivették a részüket, mint a szülők vagy nagyszülők.

A vetés…

„Apám a vállán keresztben felerősített félbekötött nagy zsákból szórta a magokat. Minden lépésnél 1 marék gabonát terített szét a föld tetején.Én 8-10 éves kislány voltam és szintén egy félbekötött zsákban vittem a pótlást. Annyit kötött apám a vállamra, amennyit elbírtam. Nekem kellett a tábla széléről figyelnem, hogy meddig repülnek a gabonaszemek. Mindig odaálltam, ahová még jutott a földre mag. Apám onnan folytatta a vetést.” Így kerülték el az egymásra vetést, a felesleges pazarlást és üres terület sem maradt. „Ugyanígy vetettük a takarmánynövényeket: lóherét, baltacint, lucernát, bükkönyt, sárkeretet. Kézzel vetettük még a lencsét, mákot is. A kukoricát, babot, tököt, csícsert, napraforgót kapavágás nyomába ültettük. Ha nagyobb területet kellett beültetni, akkor az eke utáni barázdába szórtuk a magokat, aztán boronával vagy gereblyével földet húztunk rájuk.”

Az aratás…

„A férjem, az anyósom és én 10 hold gabonát learattunk. Én szedtem az első renden a markot a férjem után, az anyós meg a másik fia után. Saját magamnak készítettem szalmából kötelet. Visszafelé kötöttem a másik rendet. Az aratás nagyon nehéz munka volt. Az mellett sok volt a kapálás, meg kettő tinó volt az istállóban. Ezekbe is sok takarmányt kellett készíteni, szecskát vágni, etetni, itatni, trágyázni, ez mind napi sok-sok munka volt.”

Az uraság megbízott egy aratógazdát, hogy szervezzen aratóbandát. Az aratógazda vagy bandagazda vezette az aratást. Ő vágta mindig a legelső rendet, ügyes marokszedővel a háta mögött. De ugyanígy ügyesnek pontosnak kellett lennie az utolsó renden markot szedő asszonynak is, hogy a gabonaszálakat egy szálig felszedje. Különben az új rendfogásnál akadozott volna a bandagazda kaszája.

Az uraságok ilyenkor aratási szalonnát adtak az aratóknak. Ezen kívül a napi munka után pálinkát és bort is ihattak. Ebédet mindenkinek a családja hordott ki a búza-rozs- vagy árpatáblára. Általában a nagyobb gyerekek vagy a feleség /édesanya vitték. Ilyenkor igyekezett mindenki tartalmas, húsos, de legalább sűrű, laktató ételt vinni a nehéz fizikai munkát végző kaszásoknak, marokszedőknek.

„Az aratás végeztével a lányok, asszonyok aratási koszorút fontak érett búzakalászokból, búzavirágokból, pipacsokból és szarkalábakból. Fagereblyére kötötték, amivel a táblán az elhullott kalászokat húzták össze. Ezt a gereblyét az aratógazda vitte. A Tahy nagyságos úr a bejárati ajtó lépcsőjénél várta az aratóbandát. Leakasztotta a koszorút és megköszönte a munkát mindenkinek. Aztán bort osztottak az aratóknak. Ezt láttam, amikor kislány voltam.”

A kender…

„Amikor a kendert kiszaggattuk októberben mentünk áztatni a Galgára. Két hétig ázott a vízben a kender. Aztán kihúztuk, és a parton szárítottuk. Tilolóban összetörtük a kendert, hogy a pozdorja kihulljon belőle.

Az asszonyok még lábbal is megtaposták. A kendert megfontuk. Utána motollára tekerték.Legtöbbször 8 motringot csináltunk. Aztán megmostuk hordóban. Erre hamut szórtunk és attól nagyon szép sárgák lettek. Abból a lúgból kiszedtük és tiszta vízben mostuk még a csomókat. Aztán már szép fehérek voltak! A kendercsomókat feltekertük /gombolyítottuk/ és ezt már lehetett szőni.

A disznóvágás…

Nem is annyira munka volt ez az alkalom. Nehezen várták ezt a napot. Kinn a földek már felszántva, az őszi árpa elvetve. Itt volt az ideje a disznóvágásnak.

Pirkadatkor kevés pálinkával kezdték az összegyűlt férfirokonok. A leggyakorlottabb leszúrta a disznót, a többiek, ahol tudták fogták. Az állatot fateknőben forrázták és öreg kanalakkal lekaparták a szőrét. Majd betakarták szalmával, és azt meggyújtva pörzsölték meg a bőrét. Így vált el könnyen a szalonna a bőrtől és a maradék szőr is kiégett belőle. A disznót szétszedték. A húsokat, belsőségeket feldolgozták. Egész nap kedélyesen, kapkodás nélkül folyt a kolbász, sajt, hurka és töpörtyű készítése. Az asszonyok főzték a tormához a jó leveshúst. Rotyogott a töltött káposzta /takart/. Délben pörköltet és fokhagymás, abált szalonnát ettek. Ebből jutott az otthon maradt rokonoknak. Nekik a kóstolót a gyerekek vitték ételhordóban. Ezért kaptak pár forintot. Estére összegyűlt, aki csak mozdulni bírt a legkisebbtől a legnagyobbig. Végigették a főtt húst tormával, a káposztát. Megkóstolták a frissen sütött húst, hurkát, kolbászt. Majd nótázás vette kezdetét legalább éjfélig. Ahol volt hozzáértő, ott a harmonika is segítette a dalolókat.

A tollfosztás…

„ Az ősszel kitépett és összegyűjtött kacsa- vagy libatollat minden évben télen fosztották. Összegyűlt 8-10 asszony, néha lányok is. Az anyák, nagyanyák elkészítették a vacsorát: mákos kukoricát, mákos és lekváros kalácsot. A kukoricát a padlásról hozták. Ott voltak a „bábuk” felakasztva, abból főzték a mákos kukoricát. Az asztal közepére tették a tálat és annyi kanalat, ahány asszony volt. Ittak egy kis pálinkát, és mindegyik evett a tálból. A legények, akik mentek a lányok után, verebet fogtak és a tollba engedték. Minden szétrepült, a veréb is a toll is. Nagy nevetés volt, aztán az asszonyok hosszan szedegették a szétszállt tollút.”

A szövés…

„Szövőszéken szőttük a vásznat. A vászon lehetett vastagabb zsákra, vagy vékonyabb gatyára, ingre való Egy szobában volt felállítva a szövőszék két hónapon át. Egy asszonynak a családból minden nap szőnie kellett, hogy fogyjon /a szőnivaló/. Nagyon sokszor éjfélig folyt a szövés. Aztán pokrócokat is szőttek az első szobába, mindenféle rongyokból. Az abroszokba, törölközőkbe, konyharuhákba tudtunk koszorúkat is szőni.”A tél volt még a fonás, kukoricamorzsolás, zsákfoltozás, szoknyaráncolás ideje is. A kenderkóc csomókat /motringokat/ a guzsalyra /praslica/ rakták. Kerekes rokkán sodorták fonallá. Lábbal hajtották a rokka pedálját és nedves ujjakkal sodorták az erős növényi rostokat, hogy szőhetőn fonal legyen belőle. Amelyik háznál fonóba gyűltek a rokon és ismerős lányok, asszonyok, oda vonzódott a legénység is.Lásd még II. C. fejezet. A kukoricamorzsolás inkább családi munka volt. Téli délutánokon, estéken, beszélgetés mellett fogyott a csövekről a szem. A gyerekeknek jó játék volt a lemorzsolt csutkákból kutat, tornyot építeni. „Télen édesanyám a szoknyáinkat varrta, ráncolta. Mire megjött a húsvét készen voltak az új szoknyák, nekem meg a két lánytestvéremnek. Mást is megvarrt ilyenkor. Ingeket, blúzokat, meg a kenderből szőtt zsákokat is javította. Bevarrta, ahol kilyukadt, elszakadt. Befoltozta, ahol az egerek szétrágták. A nadrágokat és más ruhadarabokat is megfoltozta. Anyám kézzel is és varrógéppel is mindent meg tudott varrni. Kihímezte a kendőinket, kötényeinket, ingujjakat, pruszlikokat. Minket is megtanított a koszorúk, virágok kivarrogatására. Gyönyörűen horgolt. Mindenféle mintákat. Szegélyeket a nyakravaló kendőinkre, függönyöket, terítőket. Erre csak télen volt ideje. Máskor a földeken és a ház körül dolgozott nagyon sokat.”

A mulatságok…

Nyáron bálokat, mulatságokat tartottak. Nem annyira ünnephez, eseményekhez kötve, hanem, amikor sikerült megszervezni. A három megválasztott felelősége volt a bálok szervezése, lebonyolítása, anyagi ügyei és a biztonságról való gondoskodás. Termet kellett bérelniük, meghívni a zenészeket, majd este megvacsoráztatni őket. Engedélyt kellett kérni a jegyzőtől, bírótól, a csendőrségtől, akik aztán segítettek a mulatozást felügyelni is. A pénztárosi feladatokat is ellátták a szervezők. Este ők vitték haza a 6 zenészt és otthon /kettesével elosztva/ megvacsoráztatták őket. A bálokra minden fiatal után ment az édesanyja. Körben ültek az udvar vagy terem szélén. Innen figyelték a mulatozást, gyerekeik és ismerőseik kapcsolatainak bimbózását vagy kiteljesedését. Volt, hogy szomorkásan, esetleg mérgelődve csak a petrezselymet, áruló leányát nézhette valaki. Éjfélkor jött a mulatságok csúcspontja a „Hölgy választ, aki bolond nem választ!” Általában szegény szerényebb szépségű lányok elől ilyenkor is elkapkodták a legényeket a csinosabbak. A bálok helyszíne a század első felében a Csiki-féle kocsma udvara volt. Tahy-ék is támogatták a falusi fiatalság szórakozását. Üres magtárépületükben gyakran tartottak mulatságokat. Volt, hogy itt adtak elő tanítókkal gyakorolt színdarabot a fiatalok. Ilyenkor a birtokos és idős édesanyja is nézője volt a mulatozásnak, előadásnak.

A téli időszak jeles szórakozási lehetősége volt a fonó. Nemcsak munkaalkalom ez, ha nem a fiatalok találkozóhelye a ház, ahol a fonalat sodró lányok, asszonyok összejöttek. A bátortalanabb legények az ablak alá jártak, be-bezörgettek, vagy kihívatták a lányt, aki tetszett nekik. A merészebbje bement a daloló, nevetgélő, tereferélő fehérnép közé. Itt ismerkedtek, évődtek, néha kártyáztak egymással a faitalok. A fonó az éjszakába nyúlt és lámpafénynél botorkáltak haza a résztvevők a sötét utcákon a Fölsővégről az Alsóvégre,vagy fordítva. A lámpás fából készült és gyertya világított benne. A Karácsonyt /Kračún/, Jézus születésének idejét is meghozta a tél. Előtte december 13-án, Lucakor, a legtöbb szlovák lány almát varrt a köténye zsebébe, vagy a szoknyája ráncai közé. Ezt az almát Ádám-Éva estéjén, az utcai kiskapuban állva ették. Az első, arra járó férfit lesték, úgy hitték ilyen keresztnevű lesz a férjük. Szokás volt még Györkön is a gombócfőzés. A gombócokban vagy derelyékben cédulákra írt legénynevek rejtőztek. Közülük az elsőnek feljövő volt a „jóslógombóc”.

Tél végén a farsang /Fašiange/ idején nagyok és kicsik is sokat énekeltek, ha tehették táncoltak, víg szórakozást keretek.„Farsangkor, valamikor 1937-ben – talán 14-15 éves lehettem – olyan jó idő volt, hogy csak pántlika volt a hajunkban, nem kellett kendő. Csak blúz volt rajtunk. Mentünk a falun dalolva. A kiskapuk elől néztek minket a mamák, nagymamák. Aztán elindultunk gyalog Püspökibe, mert hallottuk, hogy ott bál van. Olyan sokan voltunk lányok, hogy keresztben elfoglaltuk az országutat. Ott megnéztük a bált. A püspökiek táncoltak körben. Aztán visszaindultunk. A györki legények már jöttek utánunk. Aztán mentünk a Tahy kastélyhoz. Ott volt egy jókora térség. Aztán ott táncoltunk mi lányok körben, ahogy más vasárnapokon. Lipták Jani harmonikázott. Daloltak a legények is, mi is egész későig.” „Amikor még iskolás lányka voltam, vasárnap a falun végigmentünk énekelve, egészen föl a templomig. Aztán itt kaput tartott mindenki a mátkájával /barátnőjével/.

Ezt énekeltük:

„Pampuške prepletať, prepletala som,

Zeleným, červeným, bielym harastom.”

Így jártunk a templom körül, a „kapuk” alatt bújkával, énekelve.”

Az ételek…

A földművelő ember abból gazdálkodott, amit az adott domborzati és éghajlati viszonyok között megtermelt és tenyésztett. Az itteni természeti adottságok megfeleltek az alapvetőbb növények termesztésének: gabonanövények, kukorica, cukorrépa, krumpli, zöldségfélék, szőlő, gyümölcsfák, szilva, alma, körte, barack, cseresznye, dió. A földek művelése, az állatok gondozása, a ház körüli munkák, köztük a főzés naponta ismétlődtek. Aki tehette baromfit tartott /tyúkokat, kacsákat, libákat/. Ritkábban disznót is. A tehetősebbje tehenet, ökröket, lovat. A szegényebbek kecskét tartottak. A húsok a baromfiudvarból kerültek a családi asztalra. Ugyanígy a tojás is adott volt a tésztafélék, tojásos ételek készítéséhez. Ha tudtak tehenet tartani mindig volt otthon tej, túró, vaj, tejföl, aludttej, író. Amikor megellett a tehén „pöctejet” fejtek az első pár napban. Ez édeskés, sárgás színű, zsíros, erős, sűrű túrószerű étel volt. Nem igazán lehetett inni, inkább kanalazni. Évente 1-2 kisebb disznót vágott, aki tehette a téli időszakban. A húst hagyományosan tartósították: sózással, füstöléssel ill. lesütötték és zsírral leöntve hűvös helyen, tárolták cserépedényben, később zománcos edényben, bödönben. A füstölt hús egész évben kéznél volt. Készült belőle pörkölt, sült, főtt étel, bab- vagy savanyú krumplifőzelék mellé és persze kocsonya, /studenia/. Ritkán marhahús is került a konyhába. Ha a rokonságban valakinek le kellett vágnia ökrét, tehenét. A XIX. századtól mészárszékben vették. Érdekesség, hgy a század nagy költőjének Petőfi Sándornak nagyapja Petrovics Tamás itt élt családjával néhány évig. A mészárszéket bérelte és működtette 1801-től .Petőfi apja Petrovics István ekkor tizedik évében járt és a tótgyörki iskolában szlovákot is tanult. Sajnos itt halt meg a gyermekek /Mihály, István, Erzsébet/ édesanyja. Kérésére őt /Salkovics Zsuzsannát/ Aszódon temették el rokonai közelében.

Mégsem a hús volt az alapélelem a régi időkben. Sokkal több növényi eredetű étel készült a falusi szlovák konyhákon. Minden család készített tartós élelmiszereket, hogy a téli időszakban is lehessen mihez nyúlni. Ilyen volt a hordós savanyú káposzta.

A gabonafélékből lisztet, korpát, darát őröltettek a helyi vagy közeli vizimalomban. A gyümölcsöket kisebb részben aszalva és befőttnek tették el. Lekvárt viszont nagy mennyiségben főzött minden család. Ez sokáig kizárólag szilvából készült. Cukor nélkül, üstben főtt egy napon át, jó sűrűre, sötétre. Cserépedényekben hólyagpapírral, újságpapírral vagy textilanyaggal lekötözve került a kamrába, padlásra. Évekig használható volt az így készített szilvalekvár. Késsel lehetett belőle elegendő mennyiséget leszelni és gombócba, derelyébe, kalácsba tölteni. Bizonyosan nem folyt ki! A györki szlovákok konyhája döntően növényi alapanyagokra épült. Az ún. reformkonyha mai képviselői sokat tanulhatnak szlovák és magyar elődeinktől, akik évszázadokon át „reformkonyhát vezettek”. Úgy tűnik a reformerek nem is újítottak semmit, egyszerűen leutánozták őseinket. Szépanyáink és a következő nemzedékek konyhaművészete alapvetően tészta – és zöldségközpontú volt.

A varázslatok…

A keresztutak jelképes és alkalmas helyei voltak a vrazsbáknak. Éjféli varázslásról, rontásról nem gyűjtöttem adatot, de volt aki beszámolt ilyen keresztutas élményeiről.

„Legelőször fiatal koromban találkoztam vrazsbával. Az ökrös szekérrel mentem a határba. Elöl a szekér, utánuk én. Az ökrök tudták az utat. A Tersánszky földek felé mentem, a másik út az Öreg hegyre vezetett.Egyszer csak az ökrök megálltak és curikkoltak jó 10 métert hátra. Alig bírtam a kerekek elől félre ugrani. Próbáltam hajtani az állatokat előre, de végképp megálltak. Előrementem az úton, hogy lássam mi az akadály. Ott ahol az utunkat a másik keresztezte egy kis rakás /maréknyi/ hamu volt. Az ökrök nem engedelmeskedtek, így a járatlan hepe-hupás út melletti legelőn, bokrokon át vezettem a jószágot, hogy kikerüljük az útkereszteződést. Visszafelé könnyebb volt a dolgom. Hirtelen nyári eső mosta el, azt ami útban volt, így az ökrök a megrakott szekérrel már megállás nélkül haladtak. Otthon mondták örüljek, hogy a jószág megérezte a rontást.”

Másik jellegzetes rossz vrazsba, amikor a kiszemelt áldozat kapujába vagy bejárati ajtajába /küszöbére ill. mellé rakták vagy ásták a megátkozott kacatokat. Ezek az elmondások alapján szinte mindig a temetőből, a kriptákból, a kiszemelt személy holmijaiból voltak összeszedve. A tárgyak leltára: csontok, hajmaradványok, rozsdás szögek, törmelékek, egész hajszálak, szőrszálak, levágott körmök, ruhadarabok vagy foszlányok, cérnaszálak.

Kapu elé, mellé „praktikus” volt a rontó tárgyakat tenni mert ezt biztosan nem kerülte el az áldozat. Vagy gátolták, hogy ne találjon párra, ha pedig özvegy ne vigyen új házastársat a portára. Gyakori cél volt még a megbetegítés vagy halál.

Sokszor készítettek vékony szálakból vrazsba-anyagot. Lehetett hajcsomó vagy cérnaszálak. A lényeg, hogy jól össze legyenek kuszálva. Így tették a kiszemelt személy útjába, ruhájába, csizmájába, ágyába, stb. Ezzel összezilálták az életét, gondolatait és érzelemvilágát.

A hiedelemvilág jellegzetes, természetfeletti alakja volt a mantoha. Testetlen szellem, képes bárhol bejutni a házba, szobákba. Éjszaka jön, rendszerint a kéményen át. Akit meglátogatott mindig egyformán mesélt róla: – Rátelepedett a mellkasomra és taposott rajtam”. Nem kaptam levegőt és mozdulni, szólni sem bírtam. Úgy kimerített, hogy csurgott rólam a verejték.”Amikor már több éjszaka kínozta áldozatát, odagyűltek a rokonok és virrasztottak mellette. Így sem bírták megvédeni. Segíteni sem voltak képesek. Tehetetlenül nézték a szenvedését. Feltételezés szerint Ö.-ék /akik tanyán voltak juhok mellett/, így álltak bosszút azon, aki birkát lopott a nyájból. Akkor szabadult csak, az áldozat, amikor ezt tisztázták a rosszakarókkal.Több tévútra csalogatott személy története él még, a hiedelmek közül. Ilyenkor világosság, lámpás /lampáš/ jelent meg a sötétben valahová igyekvő előtt. Volt olyan, hogy hajnalban piacra indult a férfi és ment, ment a világosság, a fény után. Követte órákig. Hiába gyalogolt nem ért sehová. Mire kipirkadt ismét a falu határában volt, mintha el sem indult volna.

Mint máshol a világon, úgy Galgagyörkön is keringtek irracionális, megmagyarázhatatlan történetek az emberek között. Legalábbis nem találtak, vagy nem is kerestek rájuk ésszerű magyarázatot. Kényelmesebb és izgalmas is a természetfeletti, misztikus világ létében hinni. Ráadásul mindig voltak folytatói, ébren tartói ennek a hiedelemvilágnak.

Lehet, hogy ők a varázslók, sámánok késői utódai?

Lehet, hogy csak a családi minta követői, anyjuk, nagyanyjuk örökségének folytatói?

Lehet, hogy erőszakos, rosszindulatú természetük sarkallta őket arra, hogy szelídebb, hiszékenyebb emberek életébe beleavatkozzanak, belerontsanak?

A világ természetében a napsütés váltja a holdsugárzást. Az ember természetében, életében a jó és a rossz váltakozik folyton. Amikor a rossz kerül fölénybe rossz célok valósulnak meg.”